2010.05.16. 20:57
Majd elvisz minket a szél
„Enyhe telünk van” – nézett ki a szakadó esőben a ponyva alól vízitúra társam, még az előző évezredben egy hasonlóan télies nyáron, talán Sárváron, a Rába folyó partján. Miközben minden második ember vicceskedve vigasztal, hogy legalább aranyat ér a csapadék, mostanra megérett bennem egy időjárásos lista. Íme 5 felejthetetlen szeles zenecsemege!
Az történt ugyanis, hogy ma reggel/hajnalban vagy egy órát dekkoltam Székesfehérváron a dühöngő orkán miatt. Vagy valami ilyesmi lehetett az oka. Pontosan nem hallottuk, mert nagyon hangosan fújt a szél. Vonatfülkénkben tombolt a mesterséges nyár. Az élményt fokozta, hogy Velencétől két nyugdíjas néni lett a fülketársam, akik gyakorlottan elzártak minden olyan lehetőséget, ahol levegő is bejuthatott volna hozzánk. Félálomban, félig még ittasan, félig már másnaposan bóbiskolva elkezdtem szélről szóló dalok után kutatni a fejemben. Egész sokat találtam, és kiválasztottam öt kiválóságot, ezeket meg is osztom veletek, videóstul. Utolsó helyre került a „legmozgalmasabb” dal. Ugyanis meglepve tapasztaltam, hogy a legtöbb széllel kapcsolatba hozható dal jó esetben középtempós, de leginkább lírai vonalon mozog. A francia könnyűzenei paletta egyik számomra legkedvesebb csapata, a Louise Attaque követte el. Mondjuk van vagy 10 ennél jobb számuk, de ez volt az első nagy slágerük, és hát kötve vagyok a választott tematikához, tehát ötödik a Je t’emmène au vent, nyersfordításban „elviszlek oda, ahol a szél fúj/a szélhez”. Fene tudja, én most szívesebben mennék az ellenkező irányba.
Negyedik helyezettünk tengerentúli „homok a szélben”, a Kansastől a Dust in the Wind. Ez már a beharangozott lírai vonal, nem az a „fakicsavarós”.
Dobogós a lista egyetlen magyar tagja, a Quimby Szellője. Ilyen időben szerintem csak ilyen dalokat kéne hallgatni, természetesen valami meleg szobában, az elemek harcát kint csupán ablakból nézve. „Mikor csúszik az idő.”
Második helyezettünk akkora klasszikus, hogy még Douglas Adams is idézett tőle. Mikor a Galaxis útikalauz című könyv pángalaktikus szereplői zsákutcába futnak a Végső Kérdés utáni kutatásban, akkor Bob Dylan Blowin’ in the Wind című dalának első során gondolkoznak el, hogy esetleg használható-e a célra. Ha valaki esetleg nem emlékezne, vagy nem olvasta volna ( ez utóbbi pótolja feltétlenül): a probléma ugye az, hogy a válasz 42, de a hatalmas komputert (a mi Földünk), amit a kérdés kitalálásához építettek megsemmisül a célegyenesben. Szóval a bolygónkon egérnek álcázva élő létformáknak ki kell találniuk valami kérdést, hogy otthon ne lincseljék meg őket. Valahogy így: „-How many roads must a man walk down? – 42”
A győztes a valaha volt egyik legszebb francia dal a pop-rock kategóriából, a Le vent nous portera, azaz majd a szél elvisz minket. Nehéz elvonatkoztatni előadójától, jobban mondva annak énekesétől. Sajnos a sajtó évekkel ezelőtt nem azért volt ugyanis tele a Noir Désir, és Bertrand Cantat (azaz a frontember) nevével, mert annyira jó zenekar lennének. Cantat volt az, aki egy heves vita közben úgy megütötte élettársát Marie Trintigant-t, hogy a színésznő elesett, kómába zuhant, melyből már nem ébredt fel. Külön tragikuma a sztorinak, hogy a francia zenész – egyébként magyar - első felesége (még a Trintignant lány előtt) pár hónappal ezelőtt öngyilkos lett. Rády Krisztina elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar kultúra terjesztésében Franciaországban. Ismerősei, illetve akik csak hallottak róla, mind döbbenten fogadták a hírt. (Ha valakit érdekelne bővebben a történet, ezen a linken olvashat róla.)
Nemcsak a történet szomorú, a dalnak sem vidámságában rejlik a szépsége. De néha ilyen is kell.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.