Napi lájk: a jazzrock és hősei. Mert a jazzrock jó. Nem is kicsit. Ma (na jó, 1926-ban) született például a műfaj talán legfontosabb képviselője, Miles Davis is. Ha minden igaz, ő találta fel a műfajt egynémely tettestársaival (a Csehország-Ausztria felől elszármazott Joe Zawinult szokás még ilyenkor emlegetni, meg John McLaughlint, aki akkora zseni, hogy negyvenperces indiai alapú akusztikus kompozíciói sem tudnak pillanatra sem unalmasak lenni).

A műfaj alapvetően nem nagyon tud elhibázott lenni (míg át nem megy öncélú művészkedésbe, de ez minden produkciónak halála tud lenni). Vedd a rock energiáit és nem túlbonyolított formavilágát, ehhez add hozzá a jazz rafináltságát, az improvizáció szabadságát, és a „klasszikus” hangszerek sajátos hangulatát. Mindezt add olyan zenészek kezébe, akik érzik a határokat és a zenét – aztán dőlj hátra és élvezd az eredményt. Weather Report, Return To Forever, vagy csak úgy simán valamelyik nagyágyú szólóban – szinte mindegy. Nem fogsz csalódni.

A túlzásba nem vitel talán nem volt a nap neves szülöttének legerősebb oldala – de valami olyan mélyről fakadt belőle az elementáris erejű zeneiség, hogy erre legfeljebb utólag szokott rájönni az ember. Tessék például megszemlélni, ahogyan egy popklasszikussal ismerkedik:

Ha nem ismerős a dal, mutatnánk egy másik feldolgozást is. Szintén erős az akusztikus vonal, de már rádióbarátabb (lenne, ha nem lennének a magyar rádiók ennyire barátságtalanok).

És akkor lessük meg az eredetit is – becsszó, ez ma az utolsó Cyndi Lauper (bár... a True Colors, amiből aztán Phil Collins is slágert csinált, megvan?).

De kanyarodjunk vissza kicsit a napi aktualitásokhoz: nem csak Miles Davis született ilyenkor, hanem Philip Michael Thomas is, a szépemlékű Miami Vice egyik sztárja. Mondanánk, hogy tudják, a giccses/idétlen ruhás, de ezzel sajna nem szűkítjük kellőképp a kört. Viszont. A jazzrocktól nem szabadul a Nyájas Olvasó most sem. Noha az áttétel kicsit több. Szemléljük meg először az ünnepeltet a neonpóló – rendszerváltólila zakó kombók egyikében:

Zenére tetszettünk figyelni? A szerzője bizonyos Jan Hammer (szintén cseh gyökerekkel). Elsimert jazzrock-billentyűs. Akivel nem játszott a hőskorszakban, az valamit elszúrhatott. Különösen gitárosok környékén tűnt fel: Al Di Meola elektromos (már-már hardrockos, mégis elegánsan könnyed) futamainál ugyanúgy, mint a már dicsért McLaughlin bonyolultabb kompozícióinál. Mint például:

Tehát. A giccses haverzsarusorozatok is félkarú óriások a jazzrock nélkül (vigyázat, ezt a képzavart holnap már én is le fogom tagadni). Ja, adalék: állítólag A Művész, Akit időnként Princenek Hívnak, Időnként Meg Egész Máshogy, szóval Roger Nelson még őrizget néhány közös felvételt. És volt egy Davis emlékének ajánlott szám is az egyik lemezén: a Rave Un2 The Joy Fantastic-on „hallható” néma track. Talán a legfrappánsabb tisztelgés, amit mi magunk el tudunk képzelni.

Úgyhogy búcsúzóul tekintsék meg még ezt is, aztán kutakodjanak a témában a neten. Érdemes.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.