Lájkoljuk a nyolcvanas éveket. Úgy, ahogy voltak, az első perctől az utolsóig. Részben persze a kor miatt is nosztalgiázunk, de azt sem tudjuk letagadni, hogy (különösen a zenében) azóta sem láttunk hasonlóan izgalmas és sokszínű világot. Ezt mindig így gondoljuk, de ma aztán különösképp: ifjúságunk egy darabja ma születésnapozik.

Ha hinnénk a horoszkópban, most sokkal hosszabban fejtegethetnénk a nagy összefüggéseket. de van egy jó hírünk: különösen azóta, hogy mi magunk is írtunk ilyet, véletlenül sem tulajdonítunk nekik jelentőséget.

Ettől függetlenül azonban a nyolcvanas évek ikonikus szereplői közül hárman is a mai napon születtek. Ráadásul három különböző irányzat ikonjai ők. El vagyunk kényeztetve.

Elsőnek a ma Recoil néven garázdálkodó Alan Wilder az említésre érdemes. Ha nem rémlik, ő a Depeche Mode egyik extagja (állítólag a hangszerelésben, hangszínek kikeverésében, egyéb szintetikus munkákban volt fontos szerepe, szerzőként nem nagyon érvényesülhetett Martin Gore mellett). A klipben (milyen ironikus...) ő az első figura, aki eltűnik a zenekarból:

Édes adalék: egy wikipédikus jellegű szócikk szerint Martin Gore volt a szerző, Dave Gahan az énekes, Wilder a technikás-szöszölős, Andy Fletcherről pedig a legelszántabb rajongók sem tudják pontosan, mit csinál a csapatban. Már túl azon, hogy szemüveget visel. Jellemző, hogy ezt a felosztást a ma ötvenegy éves Wilder unta meg előbb. Végleg otthagyta a szintipop legfontosabb együttesét, bár egyszer még visszaült (special guest star, vagy milyen minőségben) Gore mögé a Somebodyra. A rajongók egyenesen megkönnyezték a produkciót, mi azért nem várunk Önöktől ilyen reakciót.

A Depeche Mode hangulatának nem technikus párja volt a Cure, a maga módján kicsit talán az emók előfutára (na most: őket hívták gruftinak, vagy az megint más volt?). De ezen nem kell megsértődni senkinek. A Cure, ha nagy levegőt véve leküzdjük előítéleteinket, kimondottan kellemes is tud lenni. Na jó, Robert Smitht nem elsősorban énekesi kvalitásai miatt szeretjük. Simon Gallupot, a csapatot egyszer elhagyó (majd abba visszatérő) basszusgitárost viszont tudása miatt is illik tisztelni. Ez a felvétel szinte magától ömlik ki a Zinternetből, ha beleírjuk a nevét. Gallup ma ötven éves, lassan elkezdheti gyakorolni a When I'm Sixty-Four c. Beatles-klasszikust. Pár év múlva a mai trió egész vicces változatot tudna belőle csinálni.

Hozzájuk képest taknyos kis kezdő a korábban már emlegetett Jason Donovan. Még csak 42 éves, szinte újonc. Viszont legnagyobb slágere (amúgy is a slágerpop nagy ausztrál istene volt az úr) nosztalgikus-romantikus hangulatban egész ütős tud lenni. Nem?

Na jó, tessék egy darab a nagy duettből is. Csak hogy ne mondják, hogy nem kaptak csajt is mára. A bolond jó szívünk, az...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.