Drukkoljon a Nyájas Olvasó, de nagyon. Hogy minek? Megmondjuk, rendben van: hogy ma ne essen. És nem csak azért, mert a jó idő önmagában is jó dolog. Nem is pusztán csak azért, mert már éppen sokkal többet esett eddig is a tolerálhatónál. Nézzenek bele egy híradóba, ha nem hiszik. Másról sincs szó. Leginkább azonban azért tessék drukkolni, hogy ma ne essen. Az ugyanis jót nem jelent az álmoskönyvek szerint. Tíz esős dal EVÖR, vagy hogy mondanák a B-oldalon.

Ígértük korábban, hogy időnként a napi diszlájkot is beengedjük ide: már csak hogy a lájk kategória kontrasztosabban mutatkozhassék meg. Meg egyébként is. Az eső pedig jobbára diszlájk kategória. Pláne Medárd napján (ez van ma), amikor az időjárás a szokásosnál is fontosabb szerepet kap: ha ma esik az eső – tartják az öregek - , akkor negyven napig esni fog. Nem kéne. Nagyon nem.

Viszont bízunk abban, hogy amiről beszélünk, attól már nem is félünk. Annyira. Úgyhogy keresgéltünk Önöknek egy sort esős dal ügyben. Zavarba ejtően gazdag a felhozatal, úgyhogy igazából nem is rangsorolunk (és több is lett, mint tíz – bocs, mi is várjuk már a HTML5 világuralmát, ennyi flash sokkal több a soknál). Mutatunk párat, ami szerintünk említésre érdemes. És drukkolunk, hogy mára az eső-téma ennyiben kimerüljön.

Elsőnek egy rutinos versenyző ábrándozik egy sort arról, milyen jó lenne, ha esne már. Nem ezért a felvetésért szeretjük, de a dal maga jó. Ráadásul sztoris klipje van, mint a boldogult nyolcvanas évek táján oly sokszor. És nem az a sztori, hogy a művész megmutatja, milyen szexi. Ezt Phil Collinstól még pláne jó néven is vesszük.

A másik véglet: a dal maximum egyszer használatos, de a művésznek határozottan elnézzük, hogy testi adottságainak hangsúlyozásával akarja eladni a produkciót. Ráadásul esernyőről énekel. Passzol.

Viszont, ha már szóba kerültek a nyolcvanas évek, egy (kettő) másik brit előadót is muszáj megemlítenünk. Ők annyira azért nem örülnek az esőnek, de az egyik legszebb szerelmes dalt rittyentik a sötét felhők látványából.

És egy másik duó (kicsit a kilencvenes évek Eurythmicse, csak poposabb vonalon, és szerzőként lassabban kiforró taggal – az eredményt viszont lájkoljuk). Két svéd Dél-Afrikában. És ez nem vicc. És nem is a Queen of Rain című dal. Bár az is jó.

Műhelytitok: a legnagyobb macera (pláne 10+ dal esetében) az átkötések kiagyalása. De most tök jól adódnak a dolgok. Egy másik koncertvideó, szintén a kilencvenes évek közepéről – bár kicsit régebbi csapattal. Tényleg, amikor az van odaírva, hogy a szöveget Várszegi Gábor írta, az most akkor mikor jelenti a Bródyt?

Újabb klasszikus, ami nemes egyszerűséggel csak azt bizonyítja, hogy az esőről is lehet úgy énekelni, hogy az ember mosolyogni kezdjen tőle (ugye senki nem gondolja, hogy a Singing in the Raint betettük? Jó dal, aranyos képi világ, de nagyon olcsó megoldás lenne. Bocs.). Persze nyilván esője válogatja. Ez biztos az a zápor, ami után olyan friss illat marad a levegőben.

És akkor egy misztikusabb hangvételű nóta, angolok után írektől: a Corr család egy Fleetwood Mac-feldolgozással (nyugodtan rájuk is lehet keresgélni, nem csak a Little Liest írták). Még akkor is lájkoljuk, ha a „Thunder only happens when it rains” kitétel már-már Paolo Coelho színvonalát súrolja.

Érdekes, milyen sok britpop jellegű nóta (vagy legalábbis brit popnóta) született az esőről. Lám, így determinál egy nemzeti művészeti ágat az időjárás. Azok jönnek, akik nem szeretik, hogy mindig rájuk esik az eső. Meg tudjuk érteni.

A változatosság kedvéért brit a következő előadó is. Ő viszont legalább nem pasi. És olyan esőt is el tud képzelni, amit ő személy szerint kedvelni is tudna. Az ötlet tetszik, a megvalósítás szintén, a gondolatmenet nem tökéletes. De rendben, elismerjük: Görl Pávör.

De a speciális esőkből van még. Példul bíbor. Igen, megint Prince. Becsszó, nem szándékos.

Újabb magyar klasszikus. Van hozzá sztori is. Tíz éves (jujj). 2000(?). kora nyara körül csúnya nagy vihar tombolt a Balatonnál. Természetes, hogy barátaimmal ott lebzseltünk, esőben, szélben, véletlenszerűen be- és kikapcsoló áramszolgáltatással. Az én legfőbb dolgom pedig az volt, hogy az ehhez a dalhoz tekert kazettát (hát, kedves gyerekek, ezt nem most fogom elmesélni) készítsem a magnóba. Tessék elképzelni: egy sötét balatonparti késő szocreál fabungalló, hideg, eső, majd minden előzmény nélkül megszólal ez a dal. Szerencse, hogy a társaság humorérzéke többé-kevésbé rendben volt.

És bónusz, csak az én kedvemért: a már emlegetett Eurythmics egyik fele (és agya, amennyiben Annie Lennox volt a szív), gyakorlatilag teljesen ismeretlenül maradt első szólólemezéről játssza egyik kedvenc dalomat. Ebben is van utalás a szitáló esőre, nyugi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.