Természetesen évforduló van. Meg hétforduló, egy hete nem posztoltunk újat. Na de most: nem tudtuk megállni, hogy kedvenc videóink közül ne válogassunk a Nyájas Olvasónak, ha már egyszer ma lenne George Orwell születésnapja. Eric Blair 1903-ban ezen a napon született. És hamarabb meghalt, mint az általa oly mélyen megvetett sztálinizmus. 1950-ben, három évvel a Genaralisszimusz előtt ment el. Természetesen az 1984 ütött szöget a fejünkbe. Állatokért tessenek a Cukiságra menni. Esetleg a Malackarajra, ha bosszút állnának Hógolyóért.

Mivel hangsúlyosan nem kívánunk tőlünk távol eső témákban észt osztani (ha ezek után megkérdik, miért is blogolunk, nehezen tudnánk válaszolni...), Orwell és műveinek irodalmi elemzését máshol tessék keresni. Annyit leszögezhetünk, hogy kegyetlen cinizmusa és pesszimizmusa fontos elemei a XX. század diktatúraellenes irodalmának. Ajánlhatjuk még Arthur Koestlert, aki szintén nem kedvelte a létező szocializmust - talán azért, mert mindketten hittek abban az eszmében, amiből nagyon nem az lett, amiről szó volt. Mindent összevetve: az előző nekünk sem a legkedvencebb évszázadunk. Sajnos úgy tűnik, hogy nem is nagyon akadt jobb sem.

Az esős időben még talán megbocsátható filozofálásból legyen most ennyi elég, vessünk inkább egy pillantást a társművészetekre. legelsősorban is a vizuális műfajokra. Mert természetesen készült film is a könyv alapján. Michael Radford rendezte, Richard Burton utolsó szerepe volt, és pont 1984-ben forgatták.

És az eredeti tervek szerint teljes zenéjét a feltörekvő, ám egyértelműen lenyűgöző tehetségű duó, a Eurythmics írta/csinálta. Volna, ha a Winstont játszó John Hurt és Burton nem kezdenek morogni, hogy ők akkor is nagyzenekari betéteket akarnak. Megkapták, alig pár dal csusszant be a filmbe a zenekar egyik legjobb lemezéről (ha nem is a legkönnyebben fogyasztható - semmiképp sem ezt javasolnánk ismerkedéshez, több hallgatás után érez rá az ember az igazi erényeire, amúgy csak érzi, hogy jó ez. Elsőnek mondjuk a Revenge, 1986-ból. Kifogástalan poplemez, a pop jó értelmében). De a lemezt szerencsére kiadták, volt klip is. Meg slágerek. Például ez.

Ugye, ugye. Jó lemez, mondom. Vegyünk egy lassabb, szerelmesféle dalt (az 1984 a szerelmet is kiforgatja - mit nem?).

Mielőtt azonban azt hinnék, hogy képesek lennénk a Eurythmics egyetlen lemezéről teljes posztokat írni (egyébként Mi az, hogy? Nagyon is!), mutatunk mást is. Ha már társművészetek, ha már film: egy reklám, 1984-ből. Számítógépet reklámoz, Ridley Scott rendezte (aki a filmtörténet egyik legszaftosabb magyar káromkodását tette a hollywoodi asztalokra, lásd még Szárnyas fejvadász). Forradalmat ígér a technikában. A cég azóta is konstansan ezt teszi, most például feltalálták a mobilt, amit nem érdemes kézben tartani. De ez egy másik történet. A reklám akkor is ütős.

És voltak magyarok is, akiket anno megihletett a téma. Sőt a témák, amiket érintettünk. Ők meg a magyar tiniket érintették meg (nem úgy) a kilencvenes évek elején. A Nyájas Olvasó alázatos szolgáját speciel nem annyira, de ez ne zavarjon senkit. Sokan szerették a Bonanza Banzait. (Meg Zámbó Jimmyt, meg a Dáridót is.)

Lévén virtigli despoták saját vadászterületünkön, mutatnánk még valamit, ami tényleg tetszik. A Eurythmics 1984-ből. Nem, nem a film dalait éneklik. Igen, az elmaradhatatlan Sweet Dreams szól. De. Nézzék meg Annie Lennox jelmezét, vagy Dave Stewart szólóját a dobro gitáron. 1984 ide, borús idő oda, ezen muszáj volt röhögni egyet. Láthatóan ők is ezt csinálták.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.