A vallomások és a kései posztok hétvégéje ez a mostani. Mert mára sem tudtunk mit kiagyalni. Merthogy meleg van. Nagyon. Bár ez valószínűleg a Nyájas Olvasót sem rázkódtatja meg igazán. Viszont beugrott két dal (és három klip is), amit ennek örömére (?!?) be tudunk mutatni, mindenki nagyobb gyönyörűségére. Ha még nem említettük volna: a jó feldolgozás titka az egyediség.

Tehát feldolgozások: kezdjük egy nem is olyan friss, ám remek slágerrel, a zseniális torkú Joe Cockertől. Finoman reggae-s, és nagyon jól áll az öregnek.

Tökéletes kis sláger. Ámde. Tudunk ennél jobbat is mutatni. Sötétebb. Izgalmasabb. Feszültebb. Más, és ilyeténképp talán több is. Mi legalábbis jobban szeretjük, mint a Cocker-féle (szintén remek) verziót. Az eredeti, a Lovin Spoonfultól.

Hát nem? És miért szeretjük mégis Joe Cockert? Mert egyedi. Cockeres, és nem a hosszű szőrű, esetleg nyálát csöpögtető spánieli értelemben. Bocs, ez tényleg nagyon rossz volt.

És még egy feldolgozás, ami a közhiedelemmel ellentétben nem a feldolgozás feldolgozása. Tehát nem a Mungo Jerryt újrahasznosító Shaggy ihlette meg anno 1995-ben Pierrot-t. Csak hát Shaggy is lépett, és ő előbb. A dal így egy év késéssel, 1996-ban jelent meg. Sebaj, a klipet így is nagyon szeretjük, és a dal sem rossz. A szomorú bohócnak meg kifejezetten jól áll a vigyorgás.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.