Nyájas Olvasó, kis csúszással folytatódik a szülinapi sorozat; fogadd nagy szeretettel. Mai hősünk egy játékfejlesztő (sajnos) hobbizenész. Aki valamikor a megboldogult kilencvenes évek közepén még szinte futószalagon gyártotta (mások) sikeresnél sikeresebb lemezeit. A klasszikus Megasztár zenéit is az ő ízlése tette anno fenomenálissá. Alanyi jogon azonban sosem lett akkora sztár, amekkorának lennie kellett volna. De néhány (húszéves) dala ma is sokat tud jelenteni. A babaház kortalan, ha portalan, ugyebár.

Nos, igen. Immáron tizenöt éve az egyik legnagyobb (egyszersmind mindenkoron legfixebb) hazai kedvencem Pierrot. Figyelem: ez még akkor kezdődött, amikor a fél arcát fehérre sminkelte, és mindenki azt hitte, hogy szintipopban utazik. Nem mellesleg civilben mindenki összetévesztette Ákossal. Pedig ha jól megnézzük őket, annyira azért nem hasonlítanak. Pláne a dalaik – függetlenül a mindkettejüket jellemző Depeche Mode-rajongástól (nagy cucc, akkoriban a fél világ rajongott értük, a másik fele pedig ma már szintén rá-rábiccent olyik nótájukra).

Ezért nem mellesleg két embernek is köszönettel tartozom: Ferinek, aki kölcsönadta a kazettát, és Juditnak, aki az ártatlan (ám komolyan gondolt) kérdésre nemmel válaszolt. A legjobbkor talált telibe ez a dal. A szövegre tessék figyelni.

Innentől nem volt megállás. Pláne, mert ugyanezen a lemezen szerepelt az egyik legnagyobb slágere, aminek a hangszerelése nyűgözött le. Komolyan. Egy dalban szitár, hegedű, szinti, gitár... dícsértem már a dalt, és a mai napig nagyon lájkolom. Pláne, mert minden kamasz életében akad időszak, amikor így érzi magát. Nekem is megadatott, persze. De szerintem sokkal jobb megoldás, mint az emó. Zeneileg például jobb ízlésre nevel.

Persze az időzítés (már a rajongás kezdetét illetően) nem volt szerencsés: ezen az őszön mosta le Pierrot az emblematikus sminket és vonult kicsinyég vissza. Ifjú, első félévben rendszeresen lazuló gimnazistaként pedig a koncertjeire sem tudtam olyan intenzitással eljutni, mint szerettem volna. Manapság meg hétköznapokon tartja, az sem sokkal jobb. Ejnye. Apropó, búcsú: szívemnek kedves klip jön, az utolsó a kilencvenes évekből. Látszom benne én is, de nem mondom meg, mikor és hol. Lehet tippelni amúgy.

Szintipop ám az eszetek tokja, nem ez. Azóta szerencsére szólóban a dobgéphez sem ragaszkodik minden feltétel nélkül – kiváló zenészekkel játszott együtt, ciki is lenne a dolog.

Ezt a lemezt például II. Lengyelfi Miklós (lásd még a sorozat első, Bornai-KFT részét), Gyenge Lajos (lásd a fél magyar szakmát), Jamie Winchester (lásd Jamie Winchester) és Éry Balázs (Megasztár-zenakarok; van egy saját lemeze is, ahol meglepő módon dinamikusan is hajlandó játszani) segítségével vette fel. A másik énekszólamot pedig egy olyan színésznő viszi, aki nagyon tud énekelni, csak ezt sajna meglehetősen kevesen tudják róla. (Bár a kedvenc duett a más emlegetett Nekem Senki Nem Hegedül című albumon szerepel, Falusi Mariannal – Hagyjatok élni (Keserű dal) címen – na, az nagyon ott van, Mariann megmutatja, miért is érdemes szeretni azt, amit csinál).

Ez pedig egy társszerzővel (Jamie Winchester egyébként, ha már emlegettük) elkövetett nóta. A szerző-előadó Pierrot dala a játékfejlesztő Pierrot játékához, a Jumurdzsák Gyűrűjéhez. Csak a demóhoz volt eddig szerencsém, de az nagyon rendben volt. Egyszer beszerzem a teljes változatot is. Rajta van a listán. Ahogy ez a dal is.

És Te, Nyájas Olvasó? Neked melyik a kedvenc Pierrot-nótád?

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.