... Nyájas Olvasó, az bizonnyal nagy tudósa a lélek nevű rejtelemnek. De a zenének egészen biztosan. Lassacskán a vége felé közelítő (és egyre kevésbé menetrendszerűen érkező) sorozatunk utolsó előtti részében (aki ebben értékítéletet lát, valamit benézett) a magyar könnyűzene történetének legfontosabb önálló fejezetével foglalkozunk pöttyet. Na jó, az ifjúkori dolgokat most kihagyjuk. A Petróleumlámpa – sikere révén – feltétlen elismerésre méltó teljesítmény, de nem ezért szeretjük a szerzőt.

Az a Presser, akit mi annyira nagyra tartunk, úgy nagyjából 1973 körül tűnt fel a magyar könnyűzenében – az LGT Bummm című lemezén. Igen, előtte volt már Omega, meg Képzelt riport, hogyne. Nem felejtettük el. De az a dalszerző-billlentyűs-énekes, akit annyira szeretünk, először itt volt igazán hallható. Érzelmek, irónia, humor, lendület, és hihetetlen mélyről felszabaduló Zene, nagybetűvel.

Amivel még mindig akárhány embert le tud nyűgözni, ha élőben játszik. Például az egyik nagy kedvencemet, aminek vicces módon „csak” társzeneszerzője. De ezt a dalt azóta is a toplistáimban tartom. Baromi jó szöveg (a dusáni többfedelesség legjobb példái), remek hangszerszólók, és az a bizonyos lendület. Mint ezen az élő felvételen.

Vagy itt. Ami zeneileg inkább lemezverziónak tűnik, de a klip koncertes. Meg aranyos is. És a szöveg is jellegzetesen presseri. Hölgyeim és uraim, Nyájas Olvasó, aki innentől beszól az LGT-nek, monnyonle. Nem ért hozzá. Pont.

És nem csak azért szeretjük nagyon, mert az LGT-nek olyan jó dalokat írt. Hanem mert bárki másnak is ilyeneket szállított, nem keveset. Ne menjünk messzebb: Zorán. Vagy Katona Klári. Vagy egynémely Demjén-nóták. Vagy Kentaur. Vagy Révész. Vagy Kern. Nurcumbájspíl. Olyikat még az LGT-vel is játszták: aki megfejti, magyarul hogy szól a „When I see my train is leaving/I begin to feel the pain” kitétel, egyéves előfizetést nyerhet a Napilájkra. Egy újabb, nem túl bonyolult, annál szerethetőbb nóta, két vendéggel a potenciális sokból:

Személyes kedvencem James az „Én a fülemet adtam neked” résszel, de ez más téma. Ahogy az is, hogy anno szereplőként kevesebb pénzt kapott ezért a felvételért, mint azért, hogy a forgatásra kölcsönadta a motorját. Vicces idők voltak.

Amik így vagy úgy, de elmúltak. És jött a szólókorszak. Nagyjából ezzel felvezetve (a Nagy utazást nem pont ide soroljuk, de legalább bizonyság arra, hogy más dalát is nagyon tudja énekelni).

Szakállas, szemüveges, lappangóan romantikus személyiségként, aki anno Ragályiék háza helyén járt iskolába: nem tudom nem szeretni. Még ha ez a lemez már egyértelmű jelzés is volt arra, hogy a korábbi lendület legfeljebb, ha mutatóba marad. Hiányzik azrt, félre ne érts, Nyájas Olvasó. De kezdjük elfogadni a helyzetet. Mi mást tudnánk tenni. Úgy őszintén?

Ennek a bizonyos lenyugvásnak bizonyítéka ez a dal is. Szép dal, jó előadás, nem lehet belekötni.

De azért mindenki tudja, hogy így az igazi. És azt hiszem, jó pár dala úgy szól bennünk, ahogy annak szólnia kell. És nem úgy, ahogy Pici bácsi manapság énekli. Bocs. Nekem írod a dalt, úgy él bennem, ahogy jólesik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.