Nyájas Olvasó, sorozatunk (szinte) utolsó részéhez érkeztünk el. Lesz még egy vegyesfelvágott jellegű, de a nagy válogatósdinak vége. Közeleg a nap, ami már-már krisztusivá teszi a zembert. De legalábbis elgondolkodtatja. Ha akarja, ha nem. Ha valaki megsúgja, ez miért ebben a korban jön rá az emberre, annak hálásan megköszönjük, egyébiránt. Mindegy. Jöjjön inkább a gondolkodó-zenész, aki oly régóta fix kedvenc. És jövő hét végén nálunk is fellép.

Ismertem persze Stinget (úgy nagyjából) világéletemben. Mindenki ismeri. Csak sokáig hidegen hagyott. Oké, őserdők, meg ilyenek. Biztos. Aztán életem fele táján elkezdtem fokozottan érdeklődni a zene iránt. Szerencsére jó irány(ok)ban, volt a Bakancsoson egy másoltkazetta-árus (ez olyan volt, mint a torrentről írt CD, kedves gyerekek), akit szintén jó ízléssel áldott meg az ég. Néha még ajánlgatott is. A Secret Service nevű svéd csapatot mindenképp, a Police esetében már nem vagyok biztos. De megvettem egy Greatest Hitset. Majdnem minden rajta is volt, amit ráírtak a borítóra. A Don't Stand So Close To Me például a '86-os változatban, úgyhogy nekem az eredeti a problémásabb. Jó-jó, de azért a remix...

Persze ehhez is el kellett jutni. Sokáig nem találtam a csapaton a fogást, mígnem egyszer csak meglett. Azóta egy kivételével az összes albumot (sorlemezt mármint) is beszereztem vinilen, meg egyébként is. Az viszont biztos, hogy egy dal nagyon bejött. Ebben a koncertváltozatban pont nem érvényesül annyira az a zongora, ami megmozgatott, de a dal így is csillagos ötös.

A másik meg az örök klasszikus, persze. Ez már a Fields of Gold című válogatáslemezről (már nekem, Nyájas Olvasó). Ebből is előbb volt meg a Jamaican in New York, egy reggae (szerű) válogatáson. Elsőre jónak tűnt az is, míg nem hallottam az eredetit. Ekkoriban kedveltem meg még jobban a jazzt is egyébként, de ez mellékszál. Lényeg ez a nóta, a nem semmi zenészcsapattal, és a végig szóló szaxofonszólóval.

Nem utolsó sorban a hangszereléseiért is kedvelem az urat. Szép, sűrű, nagyon koherens szövettel tud magának megágyazni. Ennél csak akkor jobb, amikor kimondottan szellős alapokon hozza a formáját. Kis ugrás vissza az időben. Egykor zenésznek vágyó valakiként azóta is nagyra értékelem a hangszerek virtuózait. Tehetségben korlátozott valakiként pedig azokat, akik a virtuozitást tudják valami mással pótolni, de ez most mellékvágány. Ja, zenélni meg így illik hármasban.

Így meg kettesben. Haha. Na jó, kell pár sláger is. Ez már a kétezres évek, kalandozás sokfelé. Nem mellesleg a Brand New Day turnéján láttam Stinget először (és ezidáig utoljára) élőben. Egyszer valahol azt mondta: az a jó a zenekarában, hogy bármire képesek (technikailag, nyilván). Ha akarnának, thrash metált is tudnánk játszani. De nem akarnak.

Az Elestem a motorommal című dal eredetije már izgalmasabb. Magát a feldolgozást és a Puff Daddy-kollaborációt nemigen lehet megbocsátani, de a dal maga nagyon jó. Megsúgom Neked, Nyájas Olvasó: minthogy idén öt lagziban is megfordultam, a mulatószenészeket Sztálin-orgonával likvidálnám mind egy szálig (noha nyilván jó részük nem jókedvéből játszik ilyet, de a műfaj maga akkor is tűrhetetlen). Az én lagzimon majdan ez a dal legyen a legnagyobb közhely és giccs. És jól fogom magam érezni. Túl a harmincon már belefér.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.