2011.01.12. 10:37
A lelkem a vállalatot illeti meg
Nyájas Olvasó, ne kérdezd, miért pont ez a dal kívánkozott ki belőlünk. A tábortűzi gitározást és a csobb-csobban a víz típusú danolászást sosem tudtuk megkedvelni, és különösebben politikus hangulatban sem vagyunk (nem jobban, mint máskor). Még a legvalószínűbbnek bizonyos Sheldon Cooper ihlető ereje tűnik, Pennyvirág-készítés közben. Ezt viszont nem biztos, hogy ebben a formában akár tíz perc múlva is vállalnánk. Lehet, hogy tényleg korábban kellett volna lefeküdni.
Ellenben a feldolgozásos témakörhöz egész jól passzol (emlékszel talán, Nyájas Olvasó: Sir Paul esete a Fantáziátlanokkal). Ezt a dalt is lelkesen éneklik újra és újra – egész jópofa szociológiai ismeretekkel bővítve az eddig meglévőeket. Kalandozzunk tehát egyet a tizenhat tonnás témakörben.
Többé-kevésbé ezt a változatot szokás klasszikus alapnak tekinteni. Amikor a proletariátus hangja megfésülködik, és szolidan jazzes alapokon a szalonokban susog. A megközelítés vicces, maga az előadás hibátlan.
Ez viszont súlyos félreértés – egyszersmind vicces kordokumentum. Amikor az öregek a maguk módján harcoltak a bítzene ellen.
Ennél jobb, ha a bítzene jelesei nyúlnak a dalhoz. Például Eric Burdon, aki az Animals nevű bandával egy régi New Orleans-i nótából is egész pofás sikert csinált. „Ez a hááz/Hol felkel majd a nap.” NOT. Bónusz: Tom Hanks taknyos kölyök korában (mára meg lassan a fia is saját jogú valaki, bár az ő Philadelphiája még nem forgott le).
De most már értjük, miért kötődik a blueshoz a nóta. El sem nagyon lehet képzelni neki más körítést. Szerencse, hogy a (nem roadmovie-)country istene, Johnny Cash megtette. És bár hihetnők, hogy a country a buta redneckek zenéje, meglepően erősen kidomborodik a munkásember daca itt is. A sz*pás nem rasszfüggő a jelek szerint.
És persze mindez létezik magyarul is. Nyájas Olvasó, légy hálás: nem mutatjuk meg, ahogy Janza Katáné Pintér Tibor a Tom Jones-féle Sex Bomb analógiájára énekli a dalt. Ellenben egy egész autentikus változat. Nem tökéletes, de soha rosszabbat.
Mint mondjuk ez: viccpunkok, ugye. Gyorsan játszanak, hahaha. De lám, még ők is hozzányúltak a dalhoz. Ezzel együtt tényleg nem javallt füvet szívni.
Aztán van még (kitartás, Nyájas Olvasó, nemsokára végzünk) a reflektálós verzió. Érdekes dolog ez amúgy a Republic életművével: nem buták, nem primitívek (ha mégis, az inkább felvett szerepnek tűnik), mégis nagyon érzik, mivel tudják a lábat mozdítani. Sosem tudjuk mi sem, hogy tulajdonképp mit is gondolunk róluk, szeretjük-e őket vagy sem. Míg kitaláljuk, maradjunk annyiban, hogy megkerülni őket nem lehet és kész. Ez a dal pedig mindenképp lájkolós – a hoccáré egész jól idomul az eredeti hazai leképeződéséhez is.
Ez meg nagyon kilóg a sorból, de Alexander Bardot szeretjük (ráadásul kortárs filozófusként is jegyzik a mókás bajszú, mostanság tökkopasz producer-előadó-bohócot). Ja, és a klipben feltűnik Jean-Pierre Barda is. Szerepel tehát a fél Army of Lovers (az énekesnő La Camilla meg egyenesen a helyi királlyal kavart, tudnak ezek valamit).
Szóval, hogy a jó híreknél maradjunk: ezt a dalt kiveséztük, többet nemigen lesz.
2 komment
Címkék: republic johnny cash 16 tonna eric burdon bwo rózsaszín pittbull tizenhat tonna bodies without organs
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
