2011.03.18. 07:59
Ricsárd, adj vért!
Nyájas Olvasó, úgy döntöttünk, nem hagyjuk magunkat tovább cukkolni. Inkább visszatérünk egyik felvetésedhez. Mi is sokkal, de sokkal szívesebben csináljuk ezt, mint az elmúlt napokban túlburjánzó politizálást. Pláne, mert egy olyan zenekarral van szerencsénk foglalkozni, amelyikkel meglehetősen későn sikerült csak barátságot kötnünk. Tanulság: ha sokan szeretnek valamit, attól akár még jó is lehet – csak elég messze kell állni, hogy minderre fény derüljön.
Mert bizony a Depeche Mode irritálóan népszerű is volt valamikor. Bár ez egy harminc éves pályafutásba végül is belefér – mifelénk még mindig megtöltenek egy Sportarénát, és nem is sajnáljuk tőlük. Kimondottan jó kis koncertcsapat lettek mára (még nekünk is van pesti koncertről bootlegünk, pedig nem is vagyunk megszállott rajongók). És különösen izgalmassá teszi mindezt az, hogy annak idején (az amúgy hihetetlen slágerérzékenységű) Vince Clarke vezetésével még nagyon más voltak, mint ma.
Clarke ugyan elsősorban szintipop-sztár, de dalszerzőnek is kiváló. Lecsupaszítva és újraépítve a dalt ugyanolyan jó az eredmény. Sőt. Ezt a világot is koppintják, ha kell, ha nem (lásd a kék bugyi esetét Lou Reeddel).
Van persze más arcuk is, például a legsikeresebb korszakból: jó kis szintipop (a fenéket, zene volt ez már akkor is. A kedvenc idézetünk pedig a Black Celebration című lemezről származik: Death is everywhere/There are flies on the windscreen).
Vicces módon pont az ilyen korai dalocskáik miatt maradtunk meglepően sokáig tisztelettartó távolságban tőlük. Tudtuk, hogy van néhány nagy dobásuk (a Question of Time például bármikor jöhet), de voltak ilyesmik is. Amik sokkal jobbak tudnak lenni, például ilyen feldolgozásban:
Úgyhogy komolyabban csak mintegy öt éve ismerjük őket, egy válogatás révén. Amiről vicces módon pont a Question of Time hiányzik. Nyitószám viszont ez, amivel el is dőlt a kapcsolatunk:
Lájkoljuk őket. Nem feltétel nélkül, nem vadul, de nem csak elismerjük Martin Gore és Dave Gahan adottságait (elfogadva, hogy valamit akár még Andy Fletcher is tudhat, ha ennyi éve ott van – vicces körülmény, hogy a hardcore rajongók sem tudják pontosan, mi is az ő feladatköre.), de kimondottan kedveljük is őket. Egy válogatás akármikor elfér nálunk. És még a feldolgozásokat is bírjuk, ha jók. Mint ez.
Johnny Cash - Personal Jesus from Hans Blom on Vimeo.
És egy daluk van, amit különösképpen szeretünk. Az eredetit, ennek vannak kevésbé sikerült feldolgozásai. Ilyen a 2004-es leporolt verzió. Vagy ez a jazzes, amiből pont az eredeti szám sejtelmes, fojtott energikussága hiányzik.
És persze ez az, ahogy meg kell szólalnia.
Sokkal jobb, mint a politika. És maradandóbb is lesz, úgy tűnik. Az amúgy hányatott sorsú Gahanre inkább fogunk emlékezni, mint a kissé vagy nagyon hülye politikusokra (itt inkább kihúztuk egy honi kultúrcézár nevét). És ez így van rendjén: arra kell emlékezni, akitől többet kapunk.
6 komment
Címkék: new wave 90s pierrot nouvelle vague depeche mode johnny cash 80s dave gahan vince clarke martin gore andy fletcher
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.03.18. 08:39:53
Hihetetlen! Syncronicity.
(Majd kitalálom, mi legyen az enyémmel.)
A Depeche Mode-ot fénykorában kifejezetten utáltam, ma ez már nincs így. Mondjuk, rajongónak ma sem titulálnám magam.
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.03.18. 10:19:23
en.wikipedia.org/wiki/Synchronicity_%28album%29
A rajongáshoz már én is öreg vagyok, de ami jó, az jó.
Amúgy meg :-)
padmasambhava 2011.03.18. 10:49:57
Mindehhez persze nem illett volna Depeche Mode-ot szeretni… Nem passzolt volna ilyesmikhez, hogy Boby Dylan, Sex Pistols , Pink Floyd, Dawid Bowie, etc. (ök mindenesetre azt bizonyítják, hogy ízlésem nem volt beszükült…). Ha már szintipop, akkor Soft Cell (Mark Almond), meg Ultravox (Midge Ure). Aztán otthon, titokban a Question of Time is lement néha, teljes hangerön a fülhallgatóban…
Nem, én sem vagyok egy igazi fan – de van 2-3 lemezrevaló kitünö klasszikusuk. És aki 30-éven át élvezhetö zenét produkál nekem, annak kijár a tisztelet. Én ezennel szintipop-életmüdijat adok Dave Gahan-nek, Martin Gore-nak és Andy Fletcher-nek. Köszönöm, fiúk !
És természetesen a posztot is, S.T.Ivan.
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.03.18. 14:01:44
Ami jó, az jó. Fölösleges ennél jobban bonyolítani. És igen: akik összehoznak két-három lemeznyi klasszikust, azok jók. Függetlenül, mennyi jut az "egyéb" kategóriába (no nem mintha azok általában rosszak lettek volna, épp csak a tényleg nagyon jók köre szűkebb).
Úgyhogy szívesen kedves mindannyiunknak (azt a másik posztot pedig nem kéne elfelejteni, azért még érdekesek lehetnek a párhuzamok és elágazások...)
padmasambhava 2011.03.19. 08:51:40
www.youtube.com/watch?v=UMPC8QJF6sI