2011.05.11. 15:47
A bennünk élő Lengyelfi
Nyájas Olvasó, valamiért szóba keveredtek az Abba zenekarnak olyan szerzeményei, amiket különösképp lájkolni tudunk – nem, semmi baj a nagy slágerekkel, de igazán szeretni inkább a mélyebb, több szívvel és ésszel összerakott dalaikat tudjuk. Ha meg kell fogalmazni ugyanis, mitől jó a jó zene, nem tudunk mást mondani, mint hogy ezekben ott van valami plusz. És ezekben a dalokban ott van. Mint például a maiban.
Ezt például a basszusszóló miatt lájkoljuk annyira.
Említettük volt már talán, valaha komoly céljaink voltak a világ zenei életében, aztán kiderült, hogy tehetség nélkül nem működhetik a dolog. Maradtunk így tehát zenebolondok.
És persze a basszushangszerek elszánt hívei. Ez van, ha az ember Paul McCartney tiszteletével kezdi (és rájön, hogy a basszusgitárnak van a legkevesebb húrja, így nyilván azon a legegyszerűbb játszani – ami persze akkora féligazság, hogy abba mi is belepirulunk kissé). Ezért is kedveljük különösen azokat a számokat, amikben előkerül ez a hangszer (és nem eltűnik, diszkréten morogva a háttérben). Mint ebben.
Vagy ebben, ami nem Abba, de Mark King, a nem túl szívdöglesztő, ám zseniálisan muzsikáló fickó (hóna alatt a hangszerrel, vö. pl. Frenreisz Károly, aki a térde alá lógatta, ő viszont a tapping nevű technikával vakított) volt az, aki ezt a játékmódot (slap, így hívják) meghonosította a popzenében. Stinghez hasonlóan képes arra, hogy játsszon valami nem egyszerű basszusdallamot, és valami radikálisan mást énekeljen közben. Maximális riszpekt. Hát nem?
Ja, Lengyelfi: II. Lengyelfi Miklós (KFT, Pierrot, sc.art). Elektromos bőgőről nyergelt basszgitárra, és olyan ízekkel játszik, mint senki más. Az alattomos kis cifrázásairól nem is beszélve (ezeket még ritmikailag sem egyszerű követni). A tömegben valahol a kis Leroy is ott vagyunk.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reckl_Amál · http://recklamal.blog.hu 2011.05.11. 18:23:33
Én persze mindig dobolni szerettem volna, de majdnem szétültettek a Queen + Paul Rodgers koncerten is, mert a Radio Gaga tapsos részeit sem sikerült hibátlanul eltapsolni. Ha közelebb ülök, tán még Mr. Taylort is alaposan összezavarom.
De egy egészen rövid kis ideig volt egy basszgitárom. Használt Fender Precision-másolat (Made in Taiwan) volt, és sajnos valami feltörekvő (de soha föl nem törő) zenész kölcsönkérte, és vissza sosem került hozzám. :(
A gitártartás magasságáról pedig e dalt ajánlom szíves figyelmedbe:
www.youtube.com/watch?v=LvGajha6Kn8
stivanleroy · http://napilajk.blog.hu/ 2011.05.11. 18:45:31
A dal pedig nem rossz, de kicsi túloz (bár Felsenheimer úrra fölösleges ezért neheztelni). Ha megnézed: Mark King a nyakába húzott hangszeren zseniális, Stingnek sztenderd magasságban van, Frenreisz pedig a térde alá lógatta - és ha nem is lesz soha példaképem, nem volt azért ő sem rossz.
Lengyelfi pedig akkor a legizgalmasabb, amikor egy függőlegesen álló bőgőn játszik.