Nagy nap ez a mai: pont ötvenöt éve ismerték el a Beatles popkulturális jelentőségét hazájukban. Ekkor kapták meg ugyanis az MBE (Member of the British Empire, nem nagyonnagy cucc, de azért mégiscsak) érdemrendet II. Erzsébet királynőtől a liverpudliak. Akik nem sokkal korábban még azzal viccelődtek, hogy a zenéjükre lehet ütemesen zörögni az ékszerekkel. Ha más nem, ez talán mutatja: néhány év alatt a könnyűzene a megújuló egyetemes kultúra megkerülhetetlen szegmense lett.

A zenekar életművének máshol tessenek utánanézni, mi nagyjából csak egy dallal játszadozunk ma. Az egyikkel, ami megmutatta: a jejejézés még nem zárja ki az értékes zenei gondolatokat. Erre adekvát példaként persze a Yesterdayt szokás felhozni, de megkockáztatjuk: az Eleanor Rigby még inkább ilyen. Nem vonósnégyes, hanem egy oktett: és a szöveg sem értelmezhető az elhagyott kedves iránti vágyódásként (noha Paul McCartneyt édesanyja elvesztése ihlette a dal megírására).

Popdal a magányos és boldogtalan emberekről, vonósnyolcasra hangszerelve. Egyéb kérdés a Beatles korszakosságával kapcsolatban? Köszönjük. Akkor menjünk tovább. Szemléljük meg, mekkora hatással volt ez a dal maga az őket követő generációkra. A születésnapját ma ünneplő Chick Corea zongorázza ugyanezt a dalt. Ha lassan tölt be, elnézést. Nincs más, érdemben beágyazható verzió.

Chick Coreának utánanézni nem kell félnetek jó lesz. No jó. Tényleg érdemes (Al Di Meola kapcsán talán már emlegettük, aki viszont Jan Hammer miatt került elő – szeretünk asszociálni, na). Nagyon tud, ez a minimális konszenzus vele kapcsolatban.

Mi pedig kanyarodjunk vissza a magányról szóló zajos slágerekhez, és a hatvanas évek boldog, mindent átható naivitásához. Amikor hittek abban, hogy a világban lévő rossz lebírható (a témában tessen nyugodtan ide kattintani, egy zseniális meséért, a nemrégiben elbúcsúztatott Békés Páltól. Az utolsó mondatnál majdnem elbőgtük magunkat.). Tudjuk, hogy naiv. Tudjuk, hogy reménytelen. De annyira jó pár pillanatra velük hinni benne.

És hogy kicsit mosolyogjunk is: íme, egy what if. Ha a Beatles ír zenekar lett volna. Olykor feltűnnek benne momentumok, amik emlékeztetnek azokra a pillanatokra, amik miatt a zenakart nem kedvelők a U2-t szokták ekézni...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.