Hétfő van, ami hagyományosan nem számít különösebben boldog napnak. Kérdezzék csak meg Garfieldot. Viszont van valami, ami mégiscsak a boldogságot hozza el mára: jelesül ez egyik névnap. Félixé, ami tudvalevőleg boldogat jelent. És amúgy sem volt eseménytelen a július tizenkettedike. Ha nem hiszik, böngésszék csak át a posztot. Van benne születésnapos, és rocktörténeti évforduló is. Mindent összevetve: ha a mai nap nem hétfő lenne, egy rossz szóval nem illethetnők.

Először is boldog névnapot minden kedves Félix nevű olvasónknak. Meg azoknak is, akik nem olvasnak minket, de ma ünneplik névnapjukat (egyelőre ez a nagyobb halmaz). Nekik (is) szeretnénk a következő dallal kedveskedni. Az előadó életének fontos pontja fűződik a mai dátumhoz: 1954-ben ezen a napon írta alá első lemezszerződését az Ember, aki Maga Volt a Rock And Roll.

És újfent vers, a nap jeles szülöttétől: Pablo Neruda, aki a maga módján rímel a boldogság-témakörre. Valahogy ez a vers nekem mindig iróniáról, belenyugvásról, és bölcsességről szólt. Ilyen módon pedig valami halkan megélt boldogságról. Fogadják szeretettel.

Pablo Neruda: A legszomorúbb vers

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Például, teszem azt, hogy "Oly csillagos az éjjel,
fönt kéken dideregnek a messzi csillagok. "

Keringve énekel az éji szél az égen.

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Szerettem őt, és olykor tán ő is szeretett.

Hány ilyen éjszakán át tartottam karjaim közt.
Csókjainkkal bejártuk a végtelen eget.

Ő szeretett, és olykor talán én is szerettem.
Hogyne imádtam volna a vad, nagy szemeket.

A legszomorúbb verset tudnám ma éjjel írni.
Érezve: nem enyém már. Tudva, hogy elveszett.

Hallgatva a nagy éjt, mely nélküle még nagyobb lett.
A vers megesi lelkem, mint harmat a füvet.

Mit számít, hogy szerelmem nem tudta megőrizni.
Oly csillagos az éjjel, s ő nincs itt - hol lehet?

Ez minden. Arra messze dalol valaki. Messze.
Lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.

Mintha csak meglelhetném, szemem kutatja egyre.
Szívem kutatja egyre, s ő nincs itt - hol lehet?

Az éj is az a régi, a holdsütötte fák is.
Csak mi, mi nem vagyunk már azok a régiek.

Persze, nem szeretem már, de akkor! hogy szerettem.
Hogy meghallhassa hangom, fürkésztem a szelet.

Másoké. Másoké lesz. Mint csókjaim előtt volt.
Hangja, tündéri teste. A végtelen szemek.

Persze, nem szeretem már, de hátha szeretem még.
Rövid a szerelem, s oly hosszú, míg feleded.

Mert annyi éjszakán át tartottam karjaim közt
lelkem nem hiszi el, hogy örökre elveszett.

Habár ez az utolsó bánat, mit érte érzek,
és most intézem hozzá utolsó versemet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.