Ma ünnepeljük a Nagy Francia Forradalom kétezertíz mínusz ezerhétszáznyolcvankilencedik évfordulóját. Most őszintén, ilyen melegben számolja ki az, akinek két anyja van. A polgári társadalmak kialakulásának kezdete, a hosszúra nyúló késő középkor legeslegvége - és persze mindenekelőtt fontos fogalom. A forradalmakhoz azóta is ragaszkodunk. Ha az utcán törnek ki, ha a szavazófülkékben.

És ha már forradalom, természetesen nem lehet megkerülni a huszadik század nagy rockforradalmárát, John Winston Lennont, és kvartettjét, amint épp Revolution című dalukat adják elő. Nem a lemezverziót, és nem is a kilences számút (véletlen vajon az összecsengés Ed Wood munkásságának csúcsával?). Pszt, tartsa a Nyájas Olvasó titokban: szerintünk ez a legjobban sikerült változat.

De persze dőreség lenne a francia nemzettől elvitatni a forradalmiságot: következzék tehát a francia pop csúcsa, a Nouvelle Vague, és Melville leszármazottja, Moby. Akik éppen arról énekelnek néhány brit suhanc nyomán, hogy egyszerűen nem tudnak eleget kapni. Hogy miből, nem derül ki igazán (ez tulajdonképpen pozitívum; ha nem értjük, többet mond a dal), de annyi baj legyen. Forradalmibb, ha olyan I love You so-s.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.