Ma kivételesen nem születésnapot ünneplünk, és nem is (annyira) kultúrtörténeti évfordulót. Hanem egy ítélethirdetést. Amit persze ünnepel a búbánat, de nem mi, de ez részletkérdés. Egy kis nosztalgia, meg tisztelgés. Amíg még szabad. 1958-ban ezen a napon ítélték életfogytiglanra Göncz Árpádot, a Bibó-per másodrendű vádlottját - amúgy pedig a Harmadik Magyar Köztársaság első elnökét.

És persze lehet azon filozofálni, hogy például lett-e volna Gyűrűk ura, ha nem tiltatik el Árpi bácsi a politikai pályától, de mindez ma már nagyjából lényegtelen. Mind a mai napig a legnépszerűbb elnök tudott lenni, aki minden körülmények között (és a minden körülmények alatt tényleg minden körülményeket szabad érteni) megőrizte azt az emberségét, amitől egy ország Árpi bácsija lett.

Küldenénk neki egy dalt, aminek a maga ideiben nagy jelentősége volt - először is (mi az, hogy lesznek még szép napjaink, hát ezek most micsodák), másodszor is (Koncz Zsuzsa és Cseh Tamás már ekkor sem tudott egyformán kedvence lenni valakinek - hogy izélje meg a politika). Nem az az érdekes, jól énekel-e Cseh (nagyon nem), vagy hogy vicces-e ma már a kilencvenes évek divatja (hajjaj!). Hanem hogy ilyesmi, nem demonstratív jelleggel történhetne-e ma még.

Hagyjuk, épp elég baj, hogy hétfő van.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.