Nyájas Olvasó, sorozatunk újabb részében egy már jó néhány alkalommal emlegetett zenész-szerző-énekes életművéből szemezgetünk. Annak is főként az együttesben elkövetett gyöngyszemeiből. Vagy duettben, egy nővel. Nincs nagy formális különbség. De nem is teljesen elhanyagolható. Nyájas Olvasó, fogadd nagy szeretettel David A. Stewart legjobb dalait. Nyugi, javarészt Eurythmics, viszont nem, a Sweet Dreams nincs benne. Csak egy icipicit.

Előszeretettel emlegetjük David A. Stewart dalszerzői tehetségét, Nyájas Olvasó, és talán már sejted: nem véletlenül. Igen, az úr valóban nagy kedvenceink egyike.

Azt viszont meg nem tudnánk mondani, hogy is kezdődött az egész. Oké, azt tudtuk, hogy a Eurythmics jó. Ennek örömére meg is vettük az 1984 című lemezt, ami szintén jó. Sőt, remek. Épp csak tíz-tizenötször kell meghallgatni, hogy az ember rákapjon az értékeire. Addig viszont elég macerás dolog barátkozni vele.

Az első szólólemez annál hálásabb fogás volt: imádtuk, minden kritika nélkül. Úgyhogy retrospektíve vettünk más, Annie Lennoxszal közös lemezeket is. Azokat elsőre is könnyebb volt szeretni, úgyhogy rendben volt a dolog.

És persze akkoriban meglehetősen szerelmesek voltunk, természetesen viszonzatlanul. Ez az elfoglaltság egész hálás volt, életünk első húszegynéhány éve szinte kellemesen elment vele (NEM. Nem volt kellemes. De túléltük. Ugorgyunk). A hangulathoz kiválósan passzolt az egyik legszebb szerelmes dal EVÖR. Talk to me, like lovers do.

Ez az időszak egyébként pont akkorra esett, amikor Dave újból összeállt Annievel, és kiadtak egy új Eurythmics-lemezt. A Peace címűt. Több mint tíz éve, ami már kissé gázos. Nem volt szó arról, hogy mi is megöregszünk. De mindegy. Ezen a lemezen már kicsit lassabbak és nyugisabbak, de azért még meg-megcsillan bennük az, amiért szeretjük őket. Például ebben a nótában, ahol kap a Nyájas Hallgató némi obligát Sweet Dreams-utalást.

És az egyik nagy kedvenc lemez: az utolsó (előtti), a nyolcvanas évek végéről. Dave is énekel egy számban (szeretjük az ilyet, nem túl gyakori), és csupa jól eltalált nóta. És apró képbe helyezés: anno a szépemlékű Z magazin a szintipopos világot kérte számon az egyik lemezen (talán pont a Peace volt az). Nos. Csak azért, mert egy zenekar a nyolcvanas években játszott, még nem volt szintipop. Ez a dal sem az, nagyon nem. Viszont az egyik nagy kedvenc.

És persze itt-ott már elhintettünk szóló produktumkat is.Mutatunk másik kettőt is. Az egyik egy filmzene. Robert Altman mozija, magyarul Cuki Hagyatéka címen futott. Jó film, amolyan altmanos. De a zene külön zseniális poén. Egyetlenegy melódiára épít ugyanis (nem az Eredet találta fel a spanyolviaszkot). A számmal magával egy ideig nem tudtunk mit kezdeni, míg rá nem jöttünk, miről is szól valójában. Jelentjük, a méltán népszerű Lily was here paródiája. Önparódiája: Dave Stewart és Candy Dulfer röhögnek egyet legnagyobb közönségsikerükön. Ami persze pont olyan jól áll nekik, mint az eredeti.

Az utolsó dal kissé patetikus. Viszont baromi jó sztárparádé, és az üzenet fontos. Barack Obamának íródott egyébként, és csak annyit üzen a politikusnak: ne felejtse el, honnan jött. Amerika giccses és álszent ország ugyan, de érzelmekben igen jók. Íme.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.