Nyájas Olvasó, a zenetörténet egyik fontos korszaka a jelek szerint végérvényesen lezárattatott. Kész, ennyi új időknek új dalai szólnak. Új időknek új médiumain. Érett már persze, évek óta szól erről a nóta, küzd a jelenség ellen az ipar, és küzd az iparral a zenefogyasztó polgár. És minden örömteli újdonsága mellett van benne szomorú elem is. Túl azon, hogy öregszünk, persze. Nosztalgikus emlékposzt, amiben nincs benne a Walk Like az Egyptian. De rá lehet keresni, video.google.com.

A Sony befejezte a walkman gyártását. Kész, ennyi, itt a vége, fuss el véle. Nem olyan nagy dolog: a walkman nevet már mobilokra aggatják, a discman már rég elavult, felváltották az MP3-lejátszók. De megszűnt a kazettás sétálómagnók ideje. És ezzel lejárt egy korszak is. Amire Bede Márton is reagált a maga módján, de nem fontos utánanézni. Bede Márton = NEM MENŐ.

Nem is az a fő gond, hogy új csatornákon jutunk már a zenékhez (az már inkább, hogy anyagilag ezzel pont azokat szívatjuk, akiknek az alkotásait amúgy vadásszuk. A helyzet nem jó, és nem is tudjuk, miként fog változni), inkább az, hogy megváltozott a hozzá fűződő viszonyunk. Gyökeresen, méghozzá.

De az mindenképpen biztos, hogy végképp elbúcsúzhatunk a kazettásmagnós-másolós-walkmanes időktől. Nincs többé másolgatás, nincs küzdelem a zenéért, nincs feketén másolt kazetta beszerzése a lengyelpiacon - nincs értéke a megszerzett zenének. Nincs várakozás, nincs izgalom, nincs izgatott birtokbavétel - van a zene, mint ipari módon előállított és könnyedén beszerzett valami. Ha érdekel, hogy hangzik az, mikor Per Gessle svédül énekel, előbb-utóbb kiderítem. Meghallgatom párszor, aztán a két-három havonta esedékes frissítésnél másra cserélem a lejátszómon. Aztán egyszer megint előveszem.

Kényelmes, persze. De azért valamennyire hiányozni is fog. Mindegy, én még tudtam értékelni az új szerzeményeket, a mai fiatalok meg másra fognak nosztalgiával gondolni. Mondjuk a mashupokra, ami jó poén, és ha tehetséggel csinálják, nem csak egyszer használatos műfaj.

Mi azért a walkman hőskorszakából előhalászunk néhány dalt, ha velünk nosztalgiáznál, Nyájas Olvasó.

Ez a dal kissé kegyetlen, de fordítsuk cserzett orcánkat bátran a vihar ellenébe (mint Gary Sinise a Jenny fedélzetén), és hagyjuk, hogy lobogjon Fabiót megszégyenítő sörényünk. Az élet kemény, jobb, ha ezt nem feledjük. Lobo vagyok, magányosz farkasz (pluszpont jár annak, aki kitalálja, ezt melyik filmből csentük). Hey, Mr. Dinosaur.

Há' nem? Há' de. És a fájós-nosztalgikus vonalnál maradva, egy kis melankólia, nincs új a Nap alatt jeligére. Ha nem a dal jönne be, kattints a linkre, Nyájas Olvasó. Engem például polipokkal próbált átverni a MySpace. Nem kell mindent elsőre elhinni.

És ha már melankólia, egy zseniális hang egy zseniális nótával a kilencvenes évek eleje tájáról.

És ha már szóba kerültek a mashupok, valami hasonló, ugyenerre a témára: egy kicsit meghackelt változat, az eredeti előadóval, Marc Cohnnal, és az egy hangnemmel odébb hangolt Cherrel. Maximális riszpekt.

És persze a betevő optimista zárlat. Nem jó öregedni, de jönnek majd új dolgok, amiket szeretni lehet. Pop, csajok, satöbbi.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.