Nyájas Olvasó, nem feltétlen reagálunk minden hírre. Pláne, ha mások is foglalkoztak vele. Sokadiknak lenni nem poén. De egy mai halálhír miatt úgy gondoltuk, érdemes pár szót képernyőre vetni. Nem is feltétlen Gerry Rafferty miatt (nyugodjék békében egyébként, és el ne felejtsük: köszönjük ezt a dalt, nem volt nélkülözhetetlen része életünknek, de mindig örültünk, ha hallottuk), hanem általában az elfeledett előadók okán.

Mert szegény Gerry afféle egyslágeres csodaként (one hit wonder, ez egész jópofa angol kifejezés) könyvelődött el – okkal. Más kérdés, hogy ebből az egy slágerből valószínűleg egész jól elvolt (lásd még Télapó szuperszánját az Egy fiúról című regényben – és nézd meg persze utána a filmet is, mert az is jó, csak másképp picit). És nem elhanyagolható az sem, hogy ez egy jól sikerült sláger volt.

Mert ennek a műfajnak is vannak fokozatai. Van az egyslágeres, de az is minek (minden évben tarol ilyen a diszkókban), van a megérdemelt egyslágeres (istenkém, több jó dalt nem tudott szerezni, van ez így), és az érdemtelenül csak egy slágeres (meglepően sokan vannak ezek: a többre hivatottak). Az életmű nem-ismeretében nyilván nem osztályozunk, de maradjunk annyiban: soha rosszabbat, mint ez a dal:

Meglepően flexibilis amúgy a kellően furcsa hangulatúra írt dal. Egész működőképes például egészen buta német technopopra hangszerelve is. És ez nem Herr Mind érdeme. És nem is a szemet sértően gebe alkatú, vonaglásra szakosított fehérnépé.

Boldogult ifjúkorunkban ez a verzió futott: sokkal több zenész ennek a felvételén sem járt, mint az előzőén (még a klipfelvételen a legtöbb: mi másért villanna fel basszusgitár az előadó hátterében, ha nem véletlenül?). De legalább az amúgy borzalmas hangszínen játszott zongoraszólamok jók, hozzák a várt színvonalat.

És még kemény rockra alkalmazva is jó, a Foo Fighters megközelítésében (amivel kapcsolatban szerencse, hogy Dave Grohl alakította, a Nirvana egykori basszerosának nevébe belebolondulnánk). Amúgy, ha már a zárójelben ott volt Kurt Cobain zenekara: az egykori dobos új projektje, a preemó balkezes pulcsisfiú nélkül határozottan jobb. Még ilyen depresszív hangszerelés mellett is.

Szóval: sokan sokat köszönhetünk Raffertynek. Megérdemli a búcsút.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.