Lájkoljuk a névnapokat. Különösen a nőieket. Főleg, ha jó szívvel megvendégelik a gratulálókat. Nem, nem konkrét célzás volt. Általános felhívás keringőre. Meg szabad jegyezni. Amíg realizálni tetszik a Nyájas Olvasónak, ajánljuk szeretetteljes figyelmébe napi jegyzetünket, különös tekintettel a nem, vagy csak nehezen érthető szavakra és mondatokra.
A naptár szerint Júlia és Rita napja volt ez a szombat (amikor elkezdtem írni, de az már régen volt). A névnapok pedig hálás alkalmak (és nem csak arra, amire meglett férfi ismerőseim is ki szokták használni, a mostanában tartott Ivó napját – igen, pont azt csinálják, amire gondolni tetszik. A sárga földig. Vagy még tovább is, ha lehet.). Ma is van névnap, tegnap is volt: Júlia és Rita, mindenek előtt. (Elnézést a többiektől, az asztali naptáramban ennek a kettőnek volt default gyári hely, gyanítom, ezek a legkiemelkedőbbek).
Mivel a sors úgy hozta, hogy a random popzenei képzettársítások az én vadászterületem lett (ellenben nem írok sportról, és ezért kéretik hálásnak lenni), körül kellett nézni kissé, kivel is örvendeztessük meg a Nyájas Olvasót. Popzenéből nagy hirtelen csak Rita Pavone olasz előadóművésznő jutott eszembe – ő is csak azért, mert jó pár évvel ezelőtt láttam a Rita, a vadnyugat réme címet viselő spagettiwestern-vígjátékot, amiben nevezett hölgy játszta a főszerepet, bizonyos Terence Hill oldalán. A film nem lesz tananyag filmművészeti egyetemeken, de elnézzük neki. Aranyos marhaság volt egy pöttöm hölggyel a főszerepben. Kitekintés tegnapelőtt felé: ő is tinisztárként kezdte, 1967-ben még hamvas ifjú hölgy volt. Mivel ennél sokkal többet nem tudunk róla, kicsit utána is néztünk. Nos, ő az, a méltán legendás Cabaret egyik nagy slágerével:
De nem ezért és ezzel lett sztár. Nézzen meg a Nyájas Olvasó inkább egy másik videót, ami jellemzőbb az italosláger pacsirtájára: itt a hölgy franciául énekel. Hangulatos tulajdonképpen.
Másik napi áldozatunk (nem elfelejtkezve a bevezetőben felvetett témákról) egy magyar együttes. Aminek nem volt sem Júlia, sem Rita nevű tagjuk. Ebben a felállásban legalábbis biztosan nem. És Ritához fűződő slágerük sem. Ellenben Júliához volt kapcsolatuk: talán a csapat legnagyobb slikere lett a dal, ami a földön járást elutasító Júlia kalandjait énekli meg. Igen, tényleg a Napoleon Boulevard az. Ma, 2010-ben ilyenek:
Az együttes hosszas dicsérgetésébe most nem mennék bele – maradjunk mindenesetre annyiban, hogy mind a mai napig tökéletesen vállalható, olykor kimondottan progresszív (tessék ráguglizni a Solaris együttesre), remekül megcsinált, tartalmas popzene.
Ráadásul a mai napig talán legnagyobb slágerüknek számító dal hosszú évekre lekötötte kreatív energiáim egy részét is. Már szövegileg. Mindenki életében adódik néhány rosszul/nem/félre értett szó és mondat, amikkel aztán hosszasan küszködik. Vincze Lilla a Nyájas Olvasó Alázatos Szolgájának kettő ilyen labdát is feladott: az egyik az a fontos kérdés volt, mi az a tömbinálóság, Az egyértelmű volt, hogy fontos (ráadásul pozitív tartalmú) valami ez a fogalom. Ez a szövegből kitűnik: Júlia nem volt erős vagy tömbináló, Júlia nem volt se jó, se szép. Csupa pozitívum, ami a város felett lebegő hölgyről nem mondható el. Benne egy ismeretlen, sosem hallott, ígéretes szó. Aztán idővel kiderült, miért nem hallottam még korábban ezt a szót: mert (sajna) nem létezik. Júlia csupán „több minálunk” nem volt – ami sokkal kevésbé izgalmas állapot. Más kérdés, hogy talán jobban kellett volna figyelni Kikire: talán ő tisztábban énekelt. Nem tudom, az albumverzióban csak Vincze Lilla szól. Ez az ismert változat kislemezen jött ki anno:
A másik izgalmas terület a német nyelvű betét volt. Magabiztos, lendületes, tisztességes szórend, erős akcentus/dialektus. Biztos jelent valamit – gondoltam. Na de mit? Julia wor nicht zu dir die sagen – hát, rajtam eddig mindig kifogott, pedig tanultam ezt a nyelvet jó darabig. Még dolgoztam is rajta/vele. Aztán idővel ez is kiderült: Vincze Lilla kivételes tehetséggel képes több nyelven is halandzsázni. Speciel németül is. Na, ez is az. A szöveg azért nem érthető, mert nincs értelme (ha még valaki emlékszik a Ketchup Song című egynyári terrorcselekményre: volt alkalmam megkérdezni egy, a nyelvet ismerő valakit: mit jelent ez spanyolul? A válasz: amit magyarul is...). Ha jobban belegondolok, a csapat csupa csalódást okoz. Nem használnak vonzóan újszerű szavakat, nem énekelnek jobban németül, mint Herbert Grönemeyer és Marius Müller-Westernhagen tenné egy vad duettben – épp csak képesek arra, hogy akármikor az ember arcába toljanak valami nagyon rendben lévőt. Ilyen nagyon rendben lévő dolog a csapat legutóbbi lemeze is: a korábbi nagy dobások újra felvett változata. 2010-ben változatlanul nagyon is életképesek a nóták, Lilla változatlanul meggyőző németül (vagy milyen nyelven), legfeljebb a nyolcvanas években jellemző szintetizátorhangszínek egy részét váltották fel már-már metálosan röfögő gitárok. A dal maga ugyanolyan jó.
Küldjük sok szeretettel minden Ritának, Júliának, születés- és névnaposnak.
